James W. Black

James W. Black
Született	James Whyte Black 1924. június 14. Uddingston
Elhunyt	2010. március 22. (85 évesen) London
Állampolgársága	brit
Nemzetisége	skót
Foglalkozása	farmakológus
Tisztsége	kancellár (1992–2006, Dundeei Egyetem)
Iskolái	St. Andrews-i Egyetem Dundeei Egyetem Beath High School
Kitüntetései	orvostudományi Nobel-díj (1988)
Halál oka	prosztatarák
A Wikimédia Commons tartalmaz James W. Black témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Sir James Whyte Black (Uddingston, 1924. június 14. – London, 2010. március 22.) skót farmakológus. Kifejlesztette a szívbetegségek kezelésében használt propranololt és a gyomorfekély ellen alkalmazott cimetidint. 1988-ban Gertrude B. Elionnal és George H. Hitchings-szel megosztva elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat „a gyógyszeres kezelés fontos alapelveit érintő felfedezéseiért”.

Pályafutása

James W. Black 1924. június 14-én született a lanarkshire-i Uddingstonban. Apja bányamérnök, anyja háztartásbeli volt, James volt öt fiuk közül a negyedik. Egyik bátyja példáját követve orvos szeretett volna lenni, de a család nem engedhette meg magának a taníttatását, azonban elnyert egy ösztöndíjat a St Andrew's Universityre. Klinikai gyakorlata során úgy tapasztalta, hogy a páciensekkel gyakran érzéketlenül bánnak, és ez elvette kedvét a betegellátástól. Ezért, amikor 1946-ban megkapta orvosi diplomáját, inkább az egyetemen keresett kutatói és oktatói állást; R. C. Garry laboratóriumában tanulmányozta a szénhidrátok felszívódását a bélrendszerben. A következő évben anyagi okok miatt (az egyetemi tandíjra kölcsönt vett fel, frissen házasodott és a kutatói fizetés nem volt túl magas) elfogadta a szingapúri Malaya Egyetem meghívását, és feleségével együtt Ázsiába költözve három évig élettant tanított.

Amikor 1950-ben visszatért Skóciába, az újonnan létrehozott Glasgow-i Állatorvosi Főiskola élettani tanszékének vezetését ajánlották fel neki. Black az új főiskolán létrehozott egy modern élettani laboratóriumot, melyben az oktatási funkciók mellett a gyomorsav-kiválasztódást tanulmányozta. Eközben együttműködött egy glasgow-i sebésszel, George Smithszel, aki angina pectorisban szenvedő betegekben mérte az oxigénellátottságot. Black úgy vélte, hogy a nagy oxigénigényű stresszhelyzeteket az adrenalin receptorának gyógyszeres blokkolásával lehetne kezelni. 1958-ban fel is adta tanári pozícióját, és az Imperial Chemical Industries (ICI) gyógyszergyártónál kezdett kutatóként dolgozni. Az adrenalinkötő béta-receptor ismert antagonistáinak módosításával néhány éven belül kifejlesztette a propranololt, az első bétablokkolót. A gyógyszer nagy sikert aratott, széleskörűen hatékony volt számos szív- és érrendszeri betegségben (mint az angina pectoris, magas vérnyomás, infarktus, szívritmuszavar), de színészek és énekesek is szedték a lámpaláz leküzdésére. Voltak, akik a digitálisz bevezetése óta a legfontosabb szívgyógyszernek tartották.

1964-ben új kutatásokat szeretett volna indítani, hogy a gyomorsavtermelés részleges blokkolásával enyhítse a gyomorfekély tüneteit. Az ICI-t nem érdekelte a téma, ezért felmondott, és átment a Smith, Kline & French céghez, ahol kilenc évet töltött el. Előző kutatásaihoz hasonlóan a H₂-receptorok hisztamin-kötését gátolta és a 70-es évek elejére kifejlesztette a cimetidint, az első H₂-blokkolót.

Sikeres farmakológusként úgy vélte, hogy akadémiai körökben is megfelelő kutatási szabadsággal rendelkezne, és 1973-ban elfogadta a University College London ajánlatát farmakológiai tanszéke vezetésére. Új orvosi kémiai kurzust indított, de néhány éven belül csalódott az anyagi támogatás szűkössége miatt, és 1978-ban a leendő Nobel-díjas John Vane hívására csatlakozott a Wellcome Research Laboratorieshez. Itt analitikai farmakológiával foglalkozott, de miután Vane-nel összeveszett, 1984-ben felmondott, és a King’s College London farmakológiaprofeszoraként működött tovább. 1992-ben visszavonult, professor emeritus státuszt vett fel és egyúttal kancellárja lett a Dundee-i Egyetemnek, ahol egyetemistaként klinikai gyakorlatát végezte. Egyúttal a King’s College-ben is fenntartotta laboratóriumát egészen 2002-ig. 1988-ban a Johnson & Johnson szponzorálásával megalapította a James Black Alapítványt, amely 25 kutatót támogatott a receptorok farmakológiájának tanulmányozásában.

Elismerései

James W. Black a gyógyszerészet tudományát megújító felfedezéseiért 1988-ban – George H. Hitchingsszel és Gertrude B. Elionnal megosztva – orvostudományi Nobel-díjban részesült. Ezenkívül 1976-ban beválasztották a Royal Society tagjai közé, 1981-ben II. Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte, 2000-ben kitüntették az Order of Merittel, 2004-ben pedig a Royal Medallal. Miután 2006-ban visszavonult kancellári székéből, a Dundee-i Egyetem róla nevezte el új orvostudományi kutatási épületét. Halála után a 20. század legnagyobb skót tudósaként is emlegették.

Családja

James Black az egyetemen ismerkedett meg Hilary Joan Vaughannel, akivel 1946-ban összeházasodtak. Stephanie lányuk 1951-ben született. Hilary 1986-ban meghalt, Black pedig 1994-ben újraházasodott, Rona MacKie professzornőt vette feleségül. Munkatársai szerint szerény, visszahúzódó, fanyar humorú ember volt. Mikor megmondták neki, hogy elnyerte a Nobel-díjat, úgy reagált „Bárcsak kéznél lenne a bétablokkolóm!”.

James W. Black 2010. március 22-én halt meg hosszú betegség után, 85 éves korában.

Források

• James W. Black – Biographical NobelPrize.org
• James W. Black Notable Names Database
• Eugene Braunwald: In Memoriam: Sir James W. Black, MD, FRS Circulation Research
• Lawrence K. Altman: Dr. James Black, Pharmacologist Who Discovered Beta Blockers, Dies at 85 March 22, 2010